Elmondom, miért nincs Puskáshoz fogható labdarúgónk azóta sem

Fejér megye
Facebook
Facebook
YouTube
YouTube
Email
RSS
INSTAGRAM

Pofonegyszerű a válasz.

Ezért:

  

Ez itt a Zentai Úti Általános iskola hátsó, betonos focipályája. Verőfényes napsütés, évszakhoz képest extrém meleg idővel, mégis teljesen üres.

Ma délután az fmc.hu cikkétől inspirálódva felkerekedtem, és meglátogattam a Rácbányát. Volt egy rés a kerítésen, és hogy hogy nem, a suli focipályáján találtam magam. Amikor én voltam alsó tagozatos, akkor ez egy poros, murvás focipálya volt, mégis rengeteg emlékem, élményem fűződik hozzá. (Később, ha jól emlékszem hetedikes koromban betonozták le).

Akkoriban rendeztek úgynevezett osztálymeccseket, azaz a harmadikasok a negyedikesekkel, az ötökikesek a hatodikasokkal, a hetedikesek pedig a nyolcadikasokkal játszottak csoportmeccseket. Két-két osztály volt egy évfolyamban, így három meccs volt ősszel, három meccs tavasszal.

Ne tudd meg, hogy vártuk ezeket a meccseket. Én mindig azokat a “szezonokat” vártam, amikor mi voltunk a kisebbek, az esélytelenebbek, mert az volt kihívás. Emlékszem, harmadikban még csak harmadikak lettünk, azt hiszem ötödikben is, de hetedikben elkaptuk a “nagyokat”. Ősszel még mindkétszer kikaptunk, télen fogadkoztunk, hogy javítunk. Stratégiákat eszeltünk ki, amiket a testnevelés órákon gyakoroltunk. Erőfeszítéseink eredményeként tavasszal az évfolyamos csapat mellett a 8/A-t, és a 8/B-t is legyőztük. Mindkettőt 1-0-ra, az én gólommal. A 8/A-nak egy jobbról érkező beadást/bedobást belsőztem be Bakos Petinek, a 8/B ellen pedig a félpályán túlról emeltem át Hárer Tamást. Másodikak lettünk a tabellán, hihetetlen jó érzés volt.

Őszintén szólva az alattunk lévőket nem volt nagy kihívás megverni, egyetlen egyszer kaptunk ki a kisebbektől, amikor nyolcadikas korunkban khm, elszórakoztunk egy meccset a 7/A ellen. A mi évfolyamunkat mindig vertük, mégis különlegesek voltak ezek a mérkőzések, legalábbis számomra, hiszen az ellenfélnél védett gyerekkori legjobb barátom, én pedig rendszerint a gólkirályi címért hajtottam, így jó néhány párharcunk volt.

Az osztálymeccsek azért is különleges fontosságúak voltak, mert innen lehetett bejutni a suliválogatottba. Egy komolyabb sikerünk volt, nyolcadikban nyertünk egy tornát éppen a Zentai suli betonos pályáján, amire a Tóváros nem jött el. Meg voltunk győződve, hogy megnyertük a fehérvári iskolák bajnokságát, mehetünk tovább megyei vagy országos bajnokságba, aztán persze kiderült, hogy a tóvárosiak úgy döntöttek, nekik nem kell selejtezőzniük, így maradt a serleg, és más semmi. Innen is van egy emlékem, amikor döntő fontosságú helyzetben Ábrán Csabi passzát ziccerben a jobb alsó kapufára lőttem a szakadó esőben, aztán a kipattanót bepofoztam – azzal nyertünk.

Emlékszem, hogy minden szünetben mentünk ki hátra focizni alsóban. Mindegyikben, még a 10 perces szünetben is, pedig cipőt is kellett váltani. Két-két fa volt a kapu, a pálya lejtett, mindig vita volt, hogy a felső léc hol helyezkedik. Az volt a szabály, hogy az még gól, ha elérhette volna a kapus, szóval ha az ellenfeled alacsony kapust állított a kapuba, akkor kisebb volt a kapuja… Így utólag ez elég vicces. Volt, hogy teljesen megfeledkeztünk magunkról, és 15 perc késéssel értünk be órára. Télen egyszer egy hétre elvették az osztálylabdát, persze kicsempésztünk sajátot, kabát alatt, egymást takarva. A lányok meg beköptek bennünket, ki tudja miért.

Igyekeztünk minden alkalmat megragadni, hogy focizzunk. Délután, szünidőben, télen, esőban, hóban, fagyban, napsütésben egyaránt fociztunk. Ha kellett, bemásztunk a kerítésen a pályára, ha elgurult a labda, akkor a szögesdróton át mentünk érte a bányába, ami szigorúan tilos volt persze, de jellemzően csak egy labdánk volt, nem volt más választás.

Most azt látom, hogy nem csak a Zentai Úti suli focipályája üres, hanem úgy általában szinte mindegyik iskoláé, de egy-két kivételtől eltekintve hasonló a helyzet a parkokban, lakótelepeken.

A gyerekek már leszoktak arról, hogy focizzanak. Persze tudom, ma már annyi minden van, nem akarok elmerülni az okostelefonozásos közhelyekbe… De milyen élményt ad mégis egy okostelefon? Mire fognak azok a fiatalok visszaemlékezni, aki a Youtube, az Insta vagy a Snapchat előtt töltötték az életüket?

Hogy rohadt jó nagy ragacsos szlájmokat gyúrtak, amikor meg lett a 300 ezredik YouTube követőjük hetedikes korukban? Vagy hogy felsős korukban 739 darab fotón alakították kutyafejjé az arcukat, amire 4 millió lájkot kaptak az Instagramon?

Visszakanyarodva. Persze az ügyesebbeket elviszik a tehetősebb szülők egyesületbe, hogy ott pallérozódjanak. A gyerekeket megmérik széltében hosszában, kiválasztja a korosztályos edző, amelyikkel a saját korosztályukban nyerni tud, fő szempont a fizikum. Aztán hogy a nagydarab, erős gyerekkel 16 éves korában már semmit sem tudnak kezdeni a magasabb korosztályokban, az alacsonyabb, ügyes gyerek meg elkallódik, az már nem az ő bajuk. Szerintem lenne olyan magyar akadémia bőséggel, akik Messit és Iniestát jól elkergették volna annak idején, hogy túl alacsonyak.

Így aztán van a magyar válogatott keretében egy Paolo Vinícius, egy Kenneth Otigba vagy épp egy Willi Orban… Pedig ott, a suli hátsó udvarán semmivel sem voltak kevésbé tehetséges ízig-vérig magyar gyerekek, mint a fent szereplő urak. Talán csak azon múlt, hogy a szülőnek nem volt pénze venni 50 ezerért melegítőt a csapatnak, vagy talán még a havi 4-5 ezres tagdíjra sem futotta.

Mostanában sorra épülnek az akadémiák, a felnövekvő fiatal generáció remek képzést kaphat ott, és időről időre mondják, hogy pár év, és beérik a munka gyümölcse, felvehetjük a versenyt a nagycsapatokkal, és rendszeres résztvevői leszünk nemzeti szinten a világversenyeknek. Aztán látom, hogy két akadémiára épülő csapat, az MTK és a Puskás Akadémia mérkőzésén az egyik oldalon Kychak Artem, a másik oldalon Danilovic Branislav őrzi a kaput. Szép ősi magyar nevek, aztán a sor folytatódik: Selin Yevgen, Moic Benedik, Arabuli Bachana…

Facebook
Facebook
YouTube
YouTube
Email
RSS
INSTAGRAM

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?